2014. június 16., hétfő

Vasárnapi filmajánló: Cimborák: Nádi szélben

Korábban már mi is írtunk Homoki Nagy István két filmjéről: a Vadvízország és a Gyöngyvirágtól lombhullásig is méltó helyet foglalnak el a magyar természetfilmezés történetében. Ma az alkotó marad, a stílus változik, amire talán már a címből is lehetett következtetni.


Az 1958-ban forgatott Cimborák: Nádi szélben már a fent említett két filmtől eltérő koncepció szerint készült: itt a film középpontjában az állatok állnak, és úgymond rajtuk keresztül mutatja be környezetüket, a természetet. (A film elején, a stáblistában akad egy munkakör, amit nem tudok mi: "fősátormester". Ha valaki leírná nekem mit takar a titulus, azt jó néven venném.)

Na de pszt, kezdődik a film: "Az ősi láp millió nádszálkatonája szem nem látta, fül nem hallotta titkokat őriz De ha feltámad a szél - melyről még a nádilakók sem tudják honnan jő és hová oson - a hajbókoló sásleveleknek különös meséket susog. Egy vadászgazda házában kicsi kora óta szoros barátságban együtt nevelkedett Fickó, Pletyka és Nimród. Egy szép napon a gyórspostával útnak indították a három cimborát. "Vadászati kiállításra, öt napi vendégszereplésre mentek" - így bucsúztak tőlük. Ám az öt nap - ki gondolta volna - sok sok idővé változott. S a mocsárvilágban mindmáig erről kelnek furcsa mendemondák - a nádi szél szeszélyes útjain..."

De eddig csak a szavak meséltek, most már a képek és a narrátor teszi, drámai belépővel: A Kis-Balaton táján motorhibával küzdő repülőgép, kényszerleszállás, még a levegőben megszabadulva rakományától. Köztük ott van Fickó, a magyar vizsla, Pletyka, a tacskó és Nimród, a vadászhéja. A tacskó sajnos a vízbe hullik, de ekkor jön jól a már kiszabadult vizsla. Hármasban kelnek útra a víz mellett: vándorpatkányt látnak, ahol Plegyka igazolhatja kotorékeb mivoltát. Azonban ez nem ennivaló: pecsenye repül a víz felett, túl messze, de a seregélyek annál közelebb telepednek a fára. Hiába, rájuk meg Nimród nem feni csőrét. A víz mellett jön a kedvenc "beszólásom": így jár aki nőre bízza a haditervét :)

Pletyka és Fickó
De a dramaturg jól végezte a dolgát: az éhség mellé még vihar is jön. (Kis kitérő: annyira szeretem, ahogy az olyan lógó fülű kutyáknak, mint a spániel és a tacskó a szélben himbálózik a füle, orrukkal meg menet közben szúrják a szelet.) Reggelre "ég és föld közé oltárkendőt terít a hajnali béke", új nap indul "nádországban", törpe kócsagokkal, dolmányos varjakkal és bivalyokkal. No meg a vizsla is rájön, hogy a csiga nem túl ízletes falat. De irány a víz: szegény Pletyka rövid lábaival nehezen boldogul a mocsaras környezetben. Bezzeg a kanalasgémek a fészektelepen nagyon is jól érzik magukat. És megtörténik az is, amit nem gondoltam, hogy látok: vizsla ront, igaz segítséggel élő vadra.

Ezt követően látjuk, majd fél óra után az első embert a filmben: pákász halad lassan nyírfából készült csónakján, benne háznál felnevelt kárókatonával. És a zsákmányt ejtő madarat a korábban nyakára kötött madzaggal a pákász húzza vissza a csónakhoz, ráadásul a sikeres vadász még csak jól sem lakhat: a nyakkarika megakadályozza, hogy lenyelje a zsákmányt. Bezzeg a kutyák jól haladnak a gyomor teletöltésében: varsában csapdába esett csuka lett az "orvvadász" vizsla és tacskó jutalma. Habár Pletyka még vágyna a további ízletes falatokra, a búbos vöcsök csőre nagyon jó ösztönző a fészektől történő távolmaradásra. A kutya azonban úgy néz ki tapasztalatból tanul: mocsári teknős és pézsmapocok húsára fáj foga, de a támadás mindkét esetben sikertelen.

Talán a fentiekből nem derült ki teljesen, de a kutyák életének bemutatása nem öncélú: a négylábú vadászok életéből olykor kitekintünk, bele-belenézünk más, a mocsári világban "őslakónak" számító élőlények mindennapjaiba. Főszereplőink igazából a képsorok közötti összekötést teremtik meg, így vezetve át a nézőt is a mocsáron. Ez történik a filmben a következő képkockákon is: kárókatonák fészkelő telepére utazunk, szülők gondoskodását láthatjuk fiókáikról, de a fészkek alatt idegen, egy vizsla jár. Feltámad a madarak védekezési ösztöne, ezért hogy tömegüket a hirtelen felszálláshoz felkészítsék, felöklendezik a későbbiekre szánt halfalatokat: "halkonzerv" hullik az égből. De a madarak csak később veszik észre a valódi ellenséget: Nimród halálosan támad az utolsó őrszemre.

Az élet körforgása a vízen is örök: harcsa viszi utolsó útjára, a víz fenekére a szárcsát. Ugyanaz a víz, aminek növényei fogságba ejthetik az arra vetődő idegeneket is. Szerencsére itt a film jó fordulatot vesz, de ehhez kell a nádak között élő ember is. És nem sokkal ezt követően jön az a rész, ami miatt egyesek úgy gondolhatták, nekik nem tetszik annyira ez a film: itt már nem a természetről, vagy az önálló ember és a természet kapcsolatáról van szó, hanem két ember viszonyáról, illetve ez emberi gyarlóságról, ahol a pusztulás már nem az természet törvényei szerint zajlik. Talán a dramaturgia megkívánta, de számomra itt eltűnt a film korábbi kellemes hangulata.

Ettől függetlenül a film folytatásaira továbbra is kíváncsi vagyok, de a jó szájíz odaveszett, már nem tudok "fehér lappal" leülni elé. És azoknak sem ajánlom a filmet, akik a gazdátlan kutyában azt az állatot látják, amelyik vadászösztöne révén dézsmálja az erdők, mezők vadállományát. Habár ez az a kor, amikor Fekete István méltán népszerű történetei is napvilágot látnak (Lutra - 1955, Tüskevár - 1957), képen elmesélve az ember és állat viszonya nem ugyanaz. És most a könyv nyer.



Ha tetszett a bejegyzés vagy szereted a hasonló témákat, úgy csatlakozz hozzánk a Facebookon, a Twitteren vagy Google+ oldalunkon!

A felhasznált képek innen és innen származnak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Blog Widget by LinkWithin