2014. május 2., péntek

Herman Ottó-emlékév

Eléggé benne vagyunk már a 2014-es esztendőben, de a címadó téma mellett már januárban sem szerettem volna elmenni, végül most májusban találtam rá időt. Már javában zajlanak az emlékévvel kapcsolatos rendezvények, de ezeknek a bemutatását meghagyom a szervezőknek, míg Herman Ottó esetében - a szerteágazó munkásságát, illetve a blog tematikáját figyelembe véve - maradok a természettudományos vonalnál, pár életrajzi adattal megtoldva.


Herman Ottó 1835. június 26-án született Breznóbányán (a mai Szlovákia területén). Ekkor a reformkor második felében járunk, Kölcsey Ferenc már 1823-ban megírta a Himnuszt, 1830-ban megjelent Széchenyi István Hitel című műve, Kossuth Lajos is egyre nagyobb szerepet vállal a közéletben. A mai napig sokat emlegetett művészek és államférfiak kora ez, az öntudatra ébredő magyarság egy vitathatatlanul felemelő időszaka, amit az 184-49-es forradalom és szabadságharc zárt le (ez utóbbihoz majdnem Herman is csatlakozott, hiába volt éppen 13 éves). 

A szabadságharc leverése után a bécsi politechnikumban mérnöknek tanult, de családi okok miatt ezt abba kellett hagynia. Ekkor géplakatosként helyezkedett el, szabadidejében sokat járt a bécsi természettudományi múzeumba, ahol megismerkedett a rovartan kiemelkedő svájci kutatójával, Carl Brunner von Wattenwyllel. Sokat tanult a mestertől, akivel együtt gyűjtötték és preparálták a rovarokat, illetve Herman segített illusztrálni a svájci tudós rovartani dolgozatait, de végül a Birodalom fővárosából is távoznia kellett, hiszen nem jelent meg a kötelező sorozáson, ezért büntetésből 12 évre besorozták katonának, ahonnan szorgalmának, tudásának és szerencséjének köszönhetően tudott majd öt év után leszerelni. A diplomát végül ezután sem szerezte meg, aminek hiánya igazán idős korában kezdte bántani.

Herman Ottó arcképe és aláírása
Gyermekkorában apja mellett megtanulta, majd később tudását továbbfejlesztve jó preparátor lett, továbbá természetszeretetét, valamint ezzel kapcsolatos munkásságát társai is elismerték, így ezeknek is köszönhette, hogy 31 évesen megkapta a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egylet preparátori állását. Itt munkatársaival gyarapították és gondozták a később egyre nevezetesebbé váló állattani gyűjteményt, azonban zoológiai gyűjtései mellett figyelmet érdemel, hogy ásványokat is gyűjtött (nevéhez kötik a szienit és a ditroit megtalálását). 1875-ben már Budapesten találjuk: a Magyar Nemzeti Múzeum állattárában őrsegéd, ahol a Természettudományi Társaságtól kapott megbízásból hatalmas gyűjtőmunkával összeállította, majd megírta és saját kezűleg illusztrálta Magyarország pók-faunája I-III. monográfiáját. 1877-ben létrehozta és tíz évig szerkesztette a Természetrajzi Füzeteket, illetve - részben édesapja barátjának hatására, részben egy véletlen alapján - megírta az 1887-ben megjelent A magyar halászat könyve című tudományos munkáját, amelynek első kötetében a magyar halászmesterség ősi eszközeit, a különféle halászati módokat, az idevágó néprajzi hagyományokat mutatta be. A második Magyarország halainak leírását, élőhelyeit, életmódját és halászati jelentőségét tartalmazza. A halfajokat, a halászati módok és eszközök bemutatását itt is saját illusztrációkkal színesítette.

1883-ban komoly részt vállalt az Állatvédő Egyesület megalapításában, 1891-ben nemzetközi ornitológus kongresszust szervezett, majd 1893-ban létrehozta Magyar Ornitológiai Központot, amelynek haláláig igazgatója volt. A madártan nemzetközileg elismert tudósaként számos könyvet írt a madarakról, 1901-ben elkészült talán legnépszerűbb műve, A madarak hasznáról és káráról, amely rövid idő alatt több kiadást is megért. A mű 81 madárfajt mutatott be a földet művelő ember számára is érthető módon. Ha érdekel, akkor te is megnézheted az interneten a Magyar Elektronikus Könyvtárnak köszönhetően itt. Viszont az utolsó perc sajnos annak is eljön, aki ennyit tesz a hazáért és még többet a magyar természettudományért: 1914. december 27-én rövid betegség után hunyt el Budapesten.

Herman Ottó egykori nyaralója, a Pele-lak Miskolc-Lillafüreden
Ahogy fent írtam: munkássága annyira szerteágazó volt, hogy abba teljes egészében belemerülni blogunknak nem lenne nagyon tematikába vágó, ezért most csak a tudományos madártannal kapcsolatos kutatásaira és tevékenységére térnék ki. Korábban már szóba került, hogy Kolozsváron is dolgozott és ekkor nem csak ásványokat, hanem madárritkaságokat is gyűjtött, mint például a rozsdástorkú pityert és a kékcsőrű récét (utóbbi mára a Kárpát-medencében már csak ritkán látott vendég).

Később, budapesti évei alatt, kb. 1880-tól kezdett el komolyabban foglalkozni az ornitológiával. Akkoriban a német ornitológiai iskola elsősorban a kitömött példányokat vizsgáló és azokat leíró, a morfológiai vizsgálatokat előtérbe helyező gyakorlatot követett. Herman Ottó azonban az életmód- és táplálkozáskutatást részesítette előnyben elsősorban azért, hogy rámutasson a madárvédelem fontosságára. A madarak begytartalmának vizsgálatával több madárfajról bebizonyította, hogy nem olyan kártékony, mint azt addig gondolták.

1893-ban az ő hathatós közreműködése eredményeként jött létre a Magyar Ornitológiai Központ, amelynek alapító igazgatója volt, és 1894-ben megalapította a madártani kutatásokkal foglalkozó Aquila című folyóiratot (a második világégésben a központ épülete és a benne tárolt fél évszázadnyi tudományos munka megsemmisült. Ma a központ munkásságát a már általunk is többször hivatkozott Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) viszi tovább).

Illusztráció A madarak hasznáról és káráról című könyvből
A madárvonulások megfigyelését még az Erdélyi Múzeum munkatársaként kezdte. Ehhez adott nagy segítséget az, hogy Cornelius Mortensen dán ornitológus 1899-ben bevezette a madárgyűrűzést. A Magyar Ornitológiai Központ munkatársai 1908-ban a világon harmadikként kezdtek el szervezett gyűrűzéseket végezni. A madárgyűrűzés jelentőségét Schenk Jakab ismerte fel, és bár sokan támadták, Herman támogatásával meghonosította ezt a módszert a gyakorlatban. Érdekességként ide tartozik az is, hogy miképp írt Schenk Jakab Brehm: Az állatok világa című könyvében erről az időszakról:

"Arra a kérdésre azonban már meg tudunk felelni, hogy miért vonul a gólya délkelet-északnyugati irányban és miért vonul az erdei szalonka arra merőlegesen délnyugati és északkeleti irányban. Amikor ezt a kétféle fölvonulási irányt első ízben megállapítottam, még nem tudtam magyarázatot adni, hogy miben gyökerezik ennek a föltűnő jelenségnek az oka. Azóta azonban sokat haladt a kutatás. Mortensen dán ornithologus új és rendkívül eredményes módszert vezetett be a madárvonulási kutatásba: a föliratos lábgyűrűkkel való madárjelölést.
Mortensen elgondolásának kiindulási pontja az volt, hogy valameddig nem ismerjük vonuló madaraink átvonulási területeit és téli szállásait, addig nem haladhatunk előre a madárvonulás kérdésének rejtélyében. Hogyan tudhassuk meg azt, hogy hol telelnek? Bizonyára lelövik a vonulókat útközben is, meg a téli szálláson is; ha a lelőtt madáron valami ismertető jel van, akkor az elejtő majd hírt ad róla, Mortensen tehát könnyű aluminium-gyűrűt tett a madarak lábára, amely életműködésükben nem zavarta őket, de a rajta levő fölirat és szám alapján valóságos útlevelet vagy keresztlevelet szolgáltatott ahhoz, hogy a madár személyazonosságát, születési helyét és korát meg lehessen állapítani.
Mortensen zseniális kezdeményezése csodálatosképpen csak nehezen tudott érvényesülni. 1899-ben kezdte idevágó kísérleteit, azonban Németországban Thienemann, a ma már világhírű rossitteni madárvárta vezetője csak 1903-ban követte ezt a kísérleti módszert, mint harmadik aztán kezdeményezésemre Magyarország is belekapcsolódott ezekbe a kutatásokba 1908-ban. Ezek után a madárvonulási kutatás már rohamosan fölkarolta ezt a módszert, s az utolsó években Amerika oly arányokban törtetett előre, hogy valósággal lehengerelte Európát. A negyed századdal korábban kezdődött európai madárjelölések a jelölt madarak száma tekintetében messze mögötte maradtak az Amerikában elért eredményeknek. Legújabban aztán Japánban és Indiában is megkezdték a madárjelölést, s nem nehéz megjövendölni, hogy nemsokára mindenütt gyűrűznek majd madarakat, amerre csak eljutott a madártani kutatás."

A magyarországi madárgyűrűzés az első világháború kitöréséig élte első hőskorát, melynek során 200 madárfaj közel 85 ezer egyedét jelölték meg. Az eredmények nemzetközi elismerést váltottak ki, és például nagy sajtónyilvánosságot kapott az a meggyűrűzött fehér gólya, melyet a Dél-afrikai Natalban ejtettek el. 1909. március 17-én Herman Ottó a The Times szerkesztőjének írt levélben ismertette a gólya útját:

"A madár elérte a D. szél. 30° és a K. hossz. 30° alatt fekvő Polelát Natalban. Ez az út szinte egyenesen déli irányban vezetett keresztezve az egyenlítőt, az utazás hossza légvonalban nagyjából 8600 km volt. … a mi gólyánk nagyon mélyen behatolt dél-afrikai barátaink országába, ezért így kell kezelnünk az eset nagy jelentőségét; és reményemet fejezem ki, hogy a gólyák vonulását hamarosan tisztán láthatjuk..."

(A madarak követéséről már mi is írtunk itt a blogon, így ha valakit érdekel, hogy mára mit tud a technika ezen a téren, merre járnak pontosan a megjelölt gólyák, annak ildomos elolvasnia a Madarak jeladós nyomon követése írásunkat.)

Összességében remélem, sikerült egy kicsit bemutatnom azt, hogy Herman Ottó élete, munkássága mennyire sokat jelentett hazánknak, így a magyar természettudománynak is. Kivételességét mi sem igazolja jobban, hogy máig az utolsó magyar polihisztornak tartjuk. Ahogy más híres és jelentőset alkotó emberről megemlékezünk, úgy őrizzük őt is, legyen az általa bemutatott természet mindannyiunké!

Ha tetszett a bejegyzés vagy szereted a hasonló témákat, úgy csatlakozz hozzánk a Facebookon, a Twitteren vagy Google+ oldalunkon!

A felhasznált képek innen, inneninnen és innen származnak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Blog Widget by LinkWithin