2014. április 9., szerda

2014-ben az év rovara a földi poszméh

Ebben az évben megemlékeztünk már 2014 madaráról, vadvirágjáról, fájáról, haláról és emlőséről is. A cél minden választásnál azonos és támogatandó, legyen szó növényről vagy állatról. De ha már ráirányul a figyelem egy-egy fajra, akkor miért pont a rovarok maradnának ki a sorból ebben az évben? Nos, nem maradtak ki :) Ezzel el is érkeztünk a környezetünkben található természet egy potrohos teremtményéhez, a földi poszméhhez. Jöjjön hát az összefoglaló!

A földi poszméh (Bombus terrestris) az egyik legismertebb és leggyakoribb poszméhfajunk, nagy testű (19-25 mm) és feltűnő színezetű faj. Szőrbundája túlnyomóan fekete, előtorán és a potroh első felén élénksárga keresztcsík húzódik, potrohvége fehér. Általánosságban a poszméheket zúgó repülésükről (innen kapták korábbi magyar nevüket: dongóméh), tetszetős, színes szalagokkal díszített zömök, bundás testükről könnyen felismerhetjük, amikor virágról virágra szállva tevékenykednek (ezek a színváltozatok sok esetben a nagy egyedi változatosság számlájára írhatók, és nem tükröznek valós, rendszertani elkülönülést, ugyanis akár egy kolónián belül is előfordulhat többféle színváltozat). 



Bár a fullánkos hártyásszárnyúak közé tartoznak, mégis nagyon kevesen mondhatják el magukról, hogy megszúrta őket egy poszméh; béketűrésükből sokkal nehezebben hozhatók ki, mint a társas darazsak vagy akár a háziméh (a poszméhek sem védtelenek persze: vészhelyzet esetén a nőstények és a dolgozók erős, méregmiriggyel kapcsolt fullánkjukkal szúrnak. A fullánk, ellentétben a háziméh fullánkjával, sérülés vagy kiszakadás nélkül visszahúzható az emlősök bőréből.).

Egyes fajaik igen gyakoriak és mindenfelé elterjedtek, más fajok az utóbbi évtizedekben rendkívül megritkultak, esetleg el is tűntek hazánkból. A poszméhek hiányát azonban sokkal jobban észrevennénk, mint számtalan más rovarét, mert velük együtt beporzó tevékenységük is eltűnne. Az emberiség és a háziállatok élelmezésére tömegesen termesztett növények jelentős része, a virágos növények több mint 80 százaléka rovarbeporzású. Ritkán gondolunk bele, de a szemet gyönyörködtető virágos rét ugyancsak a beporzók évmilliós erőfeszítéseinek eredménye. A kapcsolatot a növény és beporzó rovar közt már oly szorosra csiszolták az evolúció lassú erői, hogy a megfelelő beporzók híján a növény nem is képes az ivaros szaporodásra. A beporzást (pollinációt) végző poszméhek rendkívül nagy hatással vannak mindennapi életünkre, sőt társadalmi berendezkedésünkre és fenntartható életminőségünkre is.

A poszméhek sajátos módon képesek aktívan növelni a testhőmérsékletüket. Szárnyaikat ilyenkor „lekapcsolják” a repülőizmokról, és az izmok aktív összehúzódásaival akár 30°C-ra is felemelik a tor belső hőmérsékletét. Ennek a módszernek, valamint a sűrű szőrbundának köszönhetően nemcsak a legészakabbra, illetve a hegyekben legmagasabbra nyomuló rovarok közé tartoznak, hanem a kora tavaszi vagy hűvösebb nyári napokon is képesek fenntartani az aktivitásukat. (Ez nem hátrány, hiszen például a sarki poszméh (Bombus polaris) az északi sarkkör felett is előfordul, de a szőrök a virágpor gyűjtésében is nagy szerepet kapnak.)

Földi poszméh (Bombus terrestris)


A poszméhek a valódi társas méhek közé tartoznak: kasztokra tagolódó családközösségekben élnek, „államalkotó” rovarok. Az alapító ivaros nőstény („királynő”), csökevényes ivarszervű nőstény utódai („dolgozók”), illetve az ivaros hím és nőstény utódok alkotják a családközösséget, mely néhány tíz, legfeljebb néhány száz egyedből áll. A dolgozók és az ivaros nőstények közt mindössze méretbeli különbség van, a hímeket hosszabb csápjuk és gyűjtőkészülékük hiánya különbözteti meg a nőstényektől. A kasztok között tehát a méheknél nem alakulnak ki olyan mértékű morfológiai különbségek, mint a hangyáknál. A családközösségek a mérsékelt égövi területeken általában egyévesek: csak a fiatal nemzedék megtermékenyített nőstényei telelnek át, a királynő, a dolgozók és a hímek ősszel elpusztulnak. Velük ellentétben a hangyák és a háziméh (Apis mellifera) kolóniái több éven át fennmaradnak.

A földi poszméh életét egy szezonon keresztül a következő módon tudjuk bemutatni: a földi üregben, mohapárna vagy fakéreg alatt sikeresen áttelelt, megtermékenyített fiatal nőstény (a leendő „királynő”) igen korán, már márciusban megjelenik (nem tudom ki hogy éli ezt át, párom és én azt mondjuk, hogy addig nincs tavasz, amíg az első poszméhet meg nem láttuk). Egy-két hétig virágokat látogat, újratölti saját, a hosszú tél alatt kimerült készleteit, majd megfelelő fészkelőhely keresésébe kezd. Ez leggyakrabban egy elhagyott kisemlősjárat felkutatását jelenti. Habár a poszméhek maguktól sosem ásnak ki új fészket, a megfelelőnek ítélt üreget alaposan kitisztítják, kitatarozzák, mielőtt a fészeképítéshez kezdenek. A fészek építőanyaga viasz, amit a nőstények (ivarosak és dolgozók egyaránt) a potrohlemezeik közül, speciális mirigyekből választanak el.


A poszméhek fészke azonban jelentősen eltér a háziméh jól ismert, szabályos hatszögletű sejtekből álló viaszlépjeitől. A poszméhek viaszsejtjei szabálytalan hordó alakúak, melyek egyedül vagy kisebb csoportokban, rendezetlenül, már-már rendetlenül állnak a fészek viasszal bevont talapzatán. A fészek építéséhez gyakran állati szőrt, növényi anyagokat is felhasználnak. Egyes sejtekben a behordott virágporon és nektáron csoportosan fejlődnek a lárvák, más sejtek tárolófunkciót látnak el, virágpor- és nektárraktárok a szűkösebb napokra. Ahogy az év során a családközösség növekszik, a fészek egyre rendezetlenebb benyomást kelt. A kikelt utódok által elhagyott gubókat is felhasználják a későbbiekben raktározási célokra. A fészek oldalfalait és tetejét is viasszal vonják be, ezt a fedelet helyenként gyantával, növényi rostokkal is megerősítik.

Poszméh fészek
De térjünk most vissza fiatal királynőnkhöz, aki éppen ráhelyezte első 6–10 petéjét egy virágpor és nektár keverékével álló kis kupac tetejére, és kis viaszkupolával bevonta őket. Elkelne a gyors segítség, ezért, hogy utódai fejlődését felgyorsítsa, saját testével melengeti a lezárt sejtet, illetve szükség szerint újratölti a táplálékkészletet. Ilyenkor már csak ritkán hagyja el a fészket, a felhalmozott nektárkészletes viaszhordók tartalmán él.

Néhány hét múlva kikelnek az első kifejlett dolgozók. Jóval kisebb testűek anyjuknál a szűkösebb táplálékellátás miatt, de munkára máris alkalmasak. A kisebbek a fészken belüli munkákat veszik át (építés, raktározás, viasz újrahasznosítása), a nagyobbak gyűjteni indulnak. Innentől felgyorsulnak az események, mert minél több dolgozó segíti a családot, annál több utódot nevelhet az anya, és annál nagyobb, jobban táplált dolgozók jelennek meg. Végül minden feladatot átvesznek, az anya szerepe csak a peterakásra korlátozódik. A kolónia eddigre néhány száz egyedből áll, legalábbis a földi poszméh esetében, más fajoknál gyakran kisebbek a családközösségek.

Nyár derekára elérkezett az idő az ivaros nemzedék létrehozására. Az anya, vagy gyakran a nagyobb testű ivaros dolgozók által lerakott, megtermékenyítetlen petékből hímek, a megtermékenyített petékből – melyeket azonban csak az anya rakhat – nőstények fejlődnek. A sok készletnek köszönhetően ezek az utódok már igen jól tápláltak, ivarszerveik jól fejlettek. A párzás többnyire a virágokon, nászrepülés után történik. A párzás után a hímek dolgukat bevégezték, rövidesen el is pusztulnak, a családközösség már nem fogadja be őket. A fiatal, megtermékenyített nőstények lassan elhagyják a családot, és alkalmas telelőhely után néznek, hiszen ők hordozzák a következő generációt.

Őszre a családközösség élete felborul. Az idősödő anyát gyakran kiűzik a fészekből, később pedig a hűvösödő időjárás és az őszi táplálékhiány a kolónia maradék egyedeit is elpusztítja. A telet csak a párosodott, és időközben telelésre elvermelt fiatal nőstények élik túl.

Földi poszméh (Bombus terrestris)
Természetvédelmi helyzetből lehetnének jobb státuszban is a poszméhek: a földi poszméh állománya stabilnak tűnik. A kövi és a mezei poszméh nem csak Magyarországon, de egész Európában is gyakori, és előfordulási adataik sehol nem csökkennek jelentősen. Ugyanakkor sajnos a veszélyeztetett hazai fajok között van olyan (az óriásposzméh), amelyiket bizonyítottan csak a hetvenes-nyolcvanas években látták utoljára Kunpeszér és Kunadacs környékén. Egy másik érdekes, veszélyeztetett faj a sárga poszméh (Bombus muscorum), amelynek előfordulási gyakorisága az 1950-es évektől a kilencvenes évekre a tizedére esett vissza! Mára a veszélyeztetett fajok törvényesen is védettek. Az óriásposzméh 100 000 Ft-os, a délvidéki poszméh 50 000 Ft-os eszmei értékkel szerepel a hazai védett állatfajok listáján, míg a többi 10 védett faj közül ötnek 10 000, a másik ötnek pedig 5 000 Ft az eszmei értéke.

A poszméheket veszélyeztető tényezők közül - természetvédelmi szempontból - leggyakrabban a megfelelő élőhelyek eltűnését szokták emlegetni, de megkerülhetetlen veszélyeztető tényező a mezőgazdasági vegyszerek használata is. A poszméheknek tavasztól nyár végéig folyamatos méhlegelőre van szükségük. Az intenzív művelésű agrárterületeken viszont ez nem áll rendelkezésükre, hiszen még a virágzó kultúrák is csak a virágzási időszakban biztosítanak méhlegelőt. Ilyenkor ugyan nagyon nagy mennyiségben kínálják a táplálékot, de csak igen rövid ideig. Ugyanakkor az intenzív mezőgazdasági művelés alatt álló területeken egyre kevesebb az olyan mezsgye, árokszél vagy parlagterület, ahol a poszméhek az egész szezon folyamán megtalálhatják a számukra táplálékot kínáló növényeket.

Komoly problémát okoz a még megmaradt élőhelyek feldarabolódása. Ha ugyanis a feldarabolódás miatt a megmaradó területek között nincs összeköttetés, akkor a túlságosan kicsi élőhelyfoltok nem tudnak életképes populációkat fenntartani.

Tudománytörténeti érdekességként érdemes felidéznünk egy anekdotát, mely a poszméhek repülésével kapcsolatos. A 20. század elején egy aerodinamikában járatos természettudós matematikai megközelítéssel levezette, hogy a poszméhek – figyelembe véve zömök testüket és arányaiban kicsi szárnyfelületüket – nem tudnak repülni. Bár a levezetés az aerodinamika fizikai törvényei alapján helyesnek tűnt, a valóság mégis zúgó hangú repüléssel űzött csúfot belőle.

Kövi poszméh (Bombus lapidarius)
Nem tudom ki hogy van vele, de a poszméhről jelen bejegyzés készítése során többet tudtam meg, mint korábban bármikor. Már eddig is jobban szerettem, mint a háziméhet, de most megérintett életének szezonális volta, valamint fészkének kialakítása is. Mivel is zárhatnék, ha nem azzal, hogy csodálatos kis zümmögő, vigyázzunk rá! (Vagy ahogy matektanárom mondotta anno: "Nézd meg odakint, hogy posznak-e a poszméhek!")


Ha tetszett a bejegyzés vagy szereted a hasonló témákat, úgy csatlakozz hozzánk a Facebookon, a Twitteren vagy Google+ oldalunkon!


A cikk a Magyar Rovartani Társaság bejegyzésén alapul (további érdekességeket a földi poszméhről, pl. a viaszvárosok hívatlan lakóiról, a poszméhekhez alkalmazkodó növényekről és méhlegelő parcellákról az oldalukon olvashatsz), valamint a felhasznált képek is a hivatkozott oldalról származnak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Blog Widget by LinkWithin