2014. március 26., szerda

Az "Év vadvirága" 2014-ben a szibériai nőszirom

A hazai botanikusok, a természetszerető, természetjáró nagyközönség bevonásával 2011-től minden évben megválasztják az „Év vadvirágá”-t. A cél az, hogy évről-évre ráirányítsák a figyelmet egy vadon élő lágyszárú virágos növényünkre. (Ebben igazából megegyezik a szándék a többi "Év nyertessel", legyen az - például - 2014-ben az Év fája vagy az Év emlőse.) Ezen a blogon eddig még soha nem emlékeztünk meg az Év vadvirágáról, így itt volt az ideje, hogy szakítsunk ezzel a "hagyománnyal".

Szibériai nőszirom (Iris sibirica)
2011-ben a leánykökörcsin, 2012-ben a tavaszi hérics, míg tavaly a nyári tőzike végzett a szavazás első helyén. Lássuk hát mit is kell tudnunk 2014 vadvirágjáról, a szibériai nősziromról (Iris sibirica): a nőszirom nemzetség tudományos neve – Iris – görög eredetű, a mitológiában a szivárvány istennőjét, az istenek hírnökét nevezték így. (A görög mitológiában mellékneveket is kapcsoltak az adott istenhez/istennőhöz, Írisz az "Aranyszárnyú", "Viharlábú", "A csodálatos" és "Thaumasz lánya" neveken is ismert.) Az Írisznek keresztelt hölgyek március 25-én ünneplik névnapjukat.

Habár itt - a növényt ismerve - ezek a melléknevek nem állják meg a helyüket (az Írisz nevű hölgyek eldönthetik számukra melyik a kedves), mégis a nőszirom nemzetség tudományos neve igen találó, amit a lentebb olvasható jellemzés be is bizonyít. Komolyra fordítva a szót: a család – melybe még olyan közismert növények is beletartoznak mint pl. a sáfrányok és a kardvirágok – a nevét a nőszirom nemzetségről kapta. A szibériai nőszirom tudományos fajneve (sibirica) – melyet Carl von Linnétől kapott 1753-ban – pedig elterjedésére, illetve annak kiterjedt észak-ázsiai régiójára utal. A hasonló elterjedésű fajokat euroszibériai flóraelemnek nevezzük. Latin nevének fordítása számos nyelvben, így a magyarban is megjelenik.

Szibériai nőszirom (Iris sibirica)
A felvezető után felmerül a kérdés, hogy honnan ismerheti fel a laikus érdeklődő? Maga a szibériai nőszirom egy erőteljes gyöktörzsből 50–100(–120) cm magasra növő kecses, kifejezetten mutatós évelő, mely virágzáskor (május–június) már messziről felhívja magára a figyelmet. Az idősebb tövek számos virágos hajtást nevelő sarjtelepe (polikormon) négyzetméteres kiterjedésű is lehet. A hazai vadon termő íriszfajok közül a legkeskenyebb levelű: szálas, sötétzöld (olykor kékeszöld), viszonylag merev, a virágos hajtásoknál rendszerint jóval rövidebb levelei mindössze 2–7(–10) mm szélesek. A legtöbbször egyszerű, ritkán kevés ágú hengeres, üreges szárainak csúcsán 1–4(–7) virág fejlődik. A virágzati buroklevelek széle és csúcsi része (néha az egész buroklevél) hártyás, idősen barnás. A lepel színe a legtöbbször ibolyáskék, de találkozhatunk világosabb és sötétebb tónusú, sőt fehér virágú töveivel is. A külső, szétálló lepellevelek töve (a szirom körme) rozsdás, hálózatosan erezett; a kiszélesedő lepelcimpákon (a szirmok lemezén) viszont fehéres mintázat látható. Termései tompás végű tokok.

Nem tartozik az ún. szakállas nőszirmok közé, azaz a külső leplek nem viselnek elálló, szőrszerű képleteket. Ezen bélyege alapján jól elkülönül a virágoskertekből jól ismert, olykor elvaduló, egyébként is robusztusabb megjelenésű és szélesebb levelű kék nősziromtól (Iris germanica) is. Leginkább a hasonló termőhelyeken élő és szintén védett fátyolos nőszirommal (Iris spuria) téveszthető össze, de ennek levelei is lényegesen szélesebbek, lepelcimpái keskenyebbek, termései pedig hosszan kihegyezettek.



Széles elterjedésű faj: elszigetelt populációja ismert Franciaország nyugati felében, majd áreája Franciaország keleti szélétől egészen Nyugat-Szériáig (az Altáj-hegységig), déli irányban ÉK-Törökországig, illetve a Kaukázusig húzódik. Napjainkra néhol meghonosodott Nagy-Britanniában, Skandináva déli részén, Észak-Amerika ÉK-i és ÉNy-i felében. Hazánkban 1982 óta védett (természetvédelmi értéke 10 000,- Ft), valamint - a bejegyzés alapján képező cikk szerint - szerepel az ún. Vörös Listán (ennek nem találtam nyomát, de segítséget kértem egy botanikustól) is. Hazánkon kívül számos országban – pl. Franciaország, Németország, Lengyelország, Svájc, Ausztria – védett. A mérsékelt övben mint dísznövényt már évszázadok óta kultiválják, dekoratív volta miatt a virágszedés, kiásás, kertbe telepítés is hozzájárulhat egyes állományainak visszaszorulásához, de ennél jelentősebb veszélyeztető tényező a szárazodás, élőhelyeinek elgyomosodása, becserjésedése, megszűnése.

A szibériai nőszirom ugyanis lápos, mocsaras, időszakosan általában kiszáradó termőhelyeken él; a nedvesség mellett igényli a nyílt, napsütéses élőhelyeket. Üde hegyi kaszálóktól az alföldi láprétekig ma még hazánk számos vidékén megtalálható, de hiányzik a Tiszántúl középső–déli feléből.

Mi mást is írhatnék a végére: ha nem is jelen posztunk főszereplőjéért, de irány a természet, ott mindig akad valami meglepetés vagy kellemes élmény még a legmogorvább és szobához szokott embernek is!

Ha tetszett a bejegyzés vagy szereted a hasonló témákat, úgy csatlakozz hozzánk a Facebookon vagy a Twitteren!

A cikk alapját az evvadviraga.hu vonatkozó írása képezte, míg a képek innen és innen származnak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Blog Widget by LinkWithin