2013. március 4., hétfő

Madáretetőink leggyakoribb téli vendégei 1.

Bár a "madáretetős" szezon lassanként a végéhez közeledik, nem árt pont a tavaszt megelőző utolsó hetekben fokozottan figyelni a madáretetőket látogató ki tollasokat, hiszen éppen ez az az időszak, mikorra a természetben fellelhető bogyók, magvak végképp elfogynak. Ahogy egyre több a napsütéses nap, fokozatosan hagyjuk abba az etető feltöltését, hiszen ekkor a madarak már találnak magunknak eleséget, de Bálint György ezt mindennél jobban összefoglalja az alábbi videóban:


A madáretetéssel bárki hozzájárulhat a madarak védelméhez, hiszen megvan a lehetőségünk egy vagy több madáretető kihelyezésére, legyen szó kertes házról, vagy egy belvárosi panelház kilencedik emeletéről. Mivel mindenki részt vehet benne, ennek a tevékenységnek is megvannak az írott és íratlan szabályai, előnyei és hátrányai is, hiszen a nem megfelelő módszerek alkalmazásával több kárt okozhatunk, mint hasznot.

Kép innen
Hiába akad meg a szemünk kereskedelmi forgalomban kapható, tetszetős, esetleg csiricsáré etetőkön, madárpalotákon, ezek gyakran alkalmatlanok az etetésre, mivel a madarak körülményesen férnek hozzá a kihelyezett magvakhoz, és ezek az etetők nehezen tarthatók tisztán. Az etető készülhet fából, vesszőből, lopótökből, vagy akár PET-palackból is, egy a fontos, hogy  legyen könnyen hozzáférhető a madarak számára mind az etető, mind a benne elhelyezett eleség. Az etetőt olyan helyre tegyünk, ahonnan ragadozó megjelenése esetén a madarak közeli fedezékbe, egy bokor vagy fa ágai közé tudnak menekülni.

Kép: day.hu
A legfontosabb tényező azonban az, hogy mi is kerüljön a madáretetőbe. Olajos magvak (pl. napraforgó) tökéletesen megfelelnek az etetésre, hiszen könnyen felnyithatóak és nagy energiatartalmúak, de tehetünk ki búzát, árpát, kukoricát, borsót, cirok-magot, vagy a magvakon kívül kihelyezhetünk faggyút vagy szalonnát (mindenképpen sótlan legyen) is, mivel ez utóbbit a cinegék és a harkályok szívesen fogyasztják. A kisebb madarak számára, mint például az ökörszem vagy a vörösbegy, érdemes a napraforgómagba apróbb eleséget - kölest, muhart - szórni, ugyanis ezeknek a madaraknak a csőre nem elég erős a napraforgóhoz. Jó megoldás lehet például a napraforgómag közé díszmadár eleséget önteni, amelyben mindezen apró magvak benne vannak. Az etetőbe vagy a földre tehetünk almát és körtét, a rigók nagy örömére. Az etetés során kerüljük a sózott magvakat és szalonnát, kenyérmorzsát, szintetikus színezőanyagokat, tartósítószert tartalmazó élelmiszereket.

Kép: madardaloskert.hu
Ügyeljünk rá, hogy a téli időszakban az etetés folyamatos legyen, mivel a madarak megszokják az állandó táplálékforrást, "számítanak rá", hogy az etetőre érkezve élelem várja őket, így az etetés hirtelen megszakításával megzavarjuk a madarak napi ritmusát.

Ha már berendeztük madáretetőnket és a a madarak is felfedezték a terített asztalt, nem marad más, mint gyönyörködni bennük.

Korábban már esett szó a madármegfigyelésről itt a blogon, az MME madáretetőkre szerelt kameráin keresztül pedig lehetőségünk van bepillantani a madáretetők és a madarak életébe, viszont  a tovaröppenő forgatagban előfordulhat, hogy nem ismerünk fel egy-egy madárfajt, vagy tudjuk az adott díszes mellényt viselő madáról, hogy láttuk már, de nevet és viselkedési szokásokat nem tudunk hozzá társítani. Éppen ezért ebben a bejegyzésben összeszedtem párat a téli madáretetőknél előforduló leggyakoribb vendégeinkből.

Kép innen
Az egyes madárfajok megjelenése nagyban függ attól, hogy síkvidékről vagy hegyvidékről van szó és hogy városban vagyunk-e, vagy falun.


A széncinege (Parus major)

A legnagyobb cinegeféle. Meglehetően figyelemfelkelő jelenség, hiszen a színpompás madárka csőre, feje teteje és ezzel összeköttetésben levő torokfoltja fekete, és egy-egy fehér arcfoltot vesznek körbe. A torok feketéje a sárga has közepén egészen a farokig folytatódik, a lábak között a hímek esetében jelentősen kiszélesedik.


Kép innen
A hát zöldes színű, a szárnyak és a farok némileg sötétebb. A szárnyakon fehér sáv fut végig. A hím némileg nagyobb a tojónál, átlagos testtömege 16-22 gramm, míg az utóbbiak 14-20 grammot nyomnak. A széncinege 14 centiméter hosszú, szárnyfesztávolsága 22 centiméter.


Étlapjukon főleg rovarok, különféle ízeltlábúak (pókok, szöcskék poloskák, hernyók) szerepelnek, viszont a megváltozott környezeti viszonyokhoz meglehetősen jól alkalmazkodó madár télen magokkal is beéri.



Azonban - ahogy arról már korábban írtunk is - ez a kedves kismadár képes igen nagy meglepetéseket okozni azzal, hogy  időnként hibernáló denevéreket, más, kisebb énekesmadarakat is (pl. zsezsék vagy sármányok) elejt, sőt, az elhullott patás állatok maradványait is előszeretettel fogyasztja.



A kék cinege (Parus caeruleus)


Nevét kék fejtetőjéről és kékes szárny- és farokvégéről kapta. Csőre, torka, valamint fehér arcfoltjait közrefogó szem- és nyakszalagja fekete, hasa sárga, háta és szárnyai zöldes színűek. A számos alfaj közül az Észak-Afrikában és Kanári-szigeteken élők élénkebb színűek, de hátuk és fejtetejük sötétebb, míg a perzsa alfaj fakóbb színezetű. Az európai alfajoknál megfigyelhető fehér szárnyfoltok sokszor hiányozhatnak.


Kép innen
A nemek egyformák. A kék cinege átlagos testtömege 9-13 gramm, hossza 11-12 centiméteres, szárnyfesztávolsága 17-20 centiméter körül mozog.



A faj  kedvelt táplálékát lepkehernyók, pókok, poloskalárvák, lószúnyogok, bársonylegyek képezik.Telente kényszerűségből magvakat fogyaszt; ilyenkor rendszeresen felkeresi a madáretetőket, akár más madárfajok társaságában is.



A házi veréb (Passer domesticus)


Mára egyike lett a legnagyobb elterjedési területű madárfajoknak, egész Európában megtalálható, Észak-Afrikában és Ázsiában több alfaja is fellelhető.

Kép innen
Fejének elülső része, valamint a fejtető közepe barnásszürke, a szemtől kezdődő és a halántékon keresztül a tarkóig húzódó széles sáv szürke. Hasi oldalának egyéb alsó részei fehérek, az oldalak felé hamu-szürkések. Farktollai sötétbarnák. Szeme barna, csőre fekete, de télen szürke, s csak a hegye sötét színű, lába sárgásbarna. A hím a feltűnőbb, tarkább színű,  a tojó, homogénebb, szürkésebb színű tollazattal rendelkezik.


Többnyire magevő, azonban opportunista fajként bármit fogyaszthat. Utódait előszeretettel táplálja különböző gerinctelenekkel magas fehérjetartalmuk miatt.


A mezei veréb (Passer montanus)


Bár hazánkban meglehetősen elterjedt madárfaj, a mezei veréb állománya az utóbbi 3-4 évtizedben drasztikusan csökkent Nyugat-Európában, olyannyira, hogy például a britek verébállománya az eredeti létszám 3%-ára csökkent, hazánkban pedig a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület a mezei verebet választotta az "Év madarának" 2007-ben. 


Kép innen
A mezei veréb a házi verébnél kisebb, karcsúbb; a hím és a tojó egészben egyforma színezetű. Feje teteje, halántéka és nyakszirtje vörösbarna. Szemsávja, a szeme alatt levő sáv, hátsó fültájék-foltja, és az állát-torkát beborító nagy folt fekete. Pofája és nyaka felső része fehér, hasi oldala fehéresbarnás. Hossza 12-14 centiméter, szárnyfesztávolsága 21-26 centiméter, testtömege 24-38 gramm.


Szabad mezők, lomberdők lakója. Ősszel és télen gyommagvakkal táplálkozik, tavasszal és nyáron hernyók és levéltetvek teszik ki az étrendjét. Az ember lakta környezetet leginkább csak télen keresi föl. Faodvakban, elvétve háztetőkön fészkel, de elfoglaja a fecskefészkeket, a hasznos odulakók részére kihelyezett mesterséges fészekodvakat is.


A fekete rigó (Turdus merula)


A hím koromfekete tollazatú, szeme körül keskeny sárga csíkkal. míg a tojó barnás színű, hátán sötétebb,hasi részén világosbarna. A fiatal rigók színezete a tojóéra hasonlít, de vörösesebb barnás színűek és erőteljesebben pöttyözöttek.  Csőre sárga, szeme fekete, lábai barnák.Testhossza 24-25 centiméter, szárnyfesztávolsága 34–38 centiméter, súlya 80–120 gramm. 

Kép innen
Bogarakat és azok lárváit, cserebogarakat, lószúnyogokat és gilisztákat zsákmányolnak, de nagyon szeretik a gyümölcsöket is.



Korábban a fekete rigó igazi erdőlakó volt, manapság minden emberlakta területen, kertekben, parkokban előfordul, sík-, domb- és hegyvidéken egyaránt gyakori faj. Nagyobb városokban is megtelepszik. Kiváló énekes, csak nappal énekel, de nagyvárosokban a megvilágítás hatására éjszaka is lehet hallani a hangját.


A zöldike (Carduelis chloris)

Egész Magyarországon gyakori, rendszeres fészkelő. A magevőkre jellemző kúpos csőre halvány hússzínű.

Kép innen
A kifejlett hím színe élénkzöld (erről kapta nevét is), a tojó színe tompább, szürkébb. Mindkét nemre jellemző az élénksárga szárnytükör és faroktő. Hossza 15 centiméter, szárnyfesztávolsága 24–28 centiméter, testtömege 80–100 gramm.


Erős csőrével a fák és növények magvait fogyasztja, mezőgazdasági területeken károkat okozhat – igaz, a hernyókat és az ormányosbogarakat is pusztítja. Életmódja elsősorban fákhoz köti, de nem csak erdőkben találkozhatunk vele. Az ember közelségét is jól viseli. 

Persze rengeteg madárfaj keresi fel telente a kihelyezett eleséget, ezért hamarosan további madárfajokkal bővül a válogatás. (Frissítés: elkészült a válogatás második része, Madáretetőink leggyakoribb téli vendégei 2.)


Ha tetszett a bejegyzés és érdekelnek a témába vágó további aktualitások, úgy kövess minket a Facebookon vagy a Twitteren!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Blog Widget by LinkWithin